1.rész.~

Sziasztok^^!
Tudom,ezért a blogért biztos kapni fogok néhány utálkozó kommentet,de őszintén,nem érdekel.:)
Viszont remélem nem csak azokat,és hogy lesznek olyanok, akik szívesen olvassák majd. Ha elolvastad kérlek hagyj egy kommentet,hogy mi tetszik benne,és mi nem. Köszönöm^^ 
                                                                                                                              Love y'all! xx

~ Harry szemszöge ~
-Louis ne szenvedj már azzal a nyamvadt kulccsal!-szóltam rá az előttem álló barna hajú srácra.
-Sietek,na. Amúgy meg mi a franc bajod van?-kérdezte ingerülten,amíg végre sikerült kinyitnia az ajtót.
- Csak álmos vagyok... -Mondtam és nagy nehezen felmásztam a második emeletre,második ajtó bementem,és beestem az ágyamba. Tényleg nagyon fáradt voltam. Egész nap az arénában próbálni,utána este a legtöbbet nyújtani a fanoknak elég leterhelő feladat. Főleg ha mindennapos. Az életben nem gondoltam volna,hogy ez ilyen fárasztó,de persze, ára van a legfelkapottabb együttes tagjának lenni. A lábam mintha le akart volna szakadni, kezemet megmozdítani nem tudtam,de elaludni,na az persze nem akart sikerülni. Így hát megint elmerültem a gondolataimban,ami mostanában elég gyakran megtörténik. Hogy honnan jutottam el oda,hogy egy elég fullos házban aludhatok,és nem mint vendég. Elmerültem ebben a két,fantasztikus évben.

Lépteket hallottam az ajtó felől,mivel ketten voltunk a házban,gondoltam,hogy ki az, de ilyenkor,fáradtan semmiben sem vagyok biztos,úgyhogy csak akkor győződtem meg arról,hogy Louis áll az ajtóban amikor megszólalt.
-Azért ordítottál velem az ajtóban,hogy felgyere gondolkozni!? Azt az ajtóban is tudtál volna...
-Bocsánat. Nem tudok aludni...-mondtam álmos mély hangon.
-Bejöhetek?-kérdezte halkan.
-Ühüm-éreztem ahogy lefekszik mellém,és átkarol a kezével. Elég gyakran szoktunk így,vagy fordítva feküdni. Megnyugtató vele lenni. Más mint a többiekkel.
-És.. Min gondolkoztál?-éreztem a leheletét az arcomon amitől libabőrös lettem.
-Az elmúlt két évről.. Arról,hogy nem volt,és nem is az,és nem is lesz könnyű,de teljesen megéri. Arról,hogy mennyire szerencsés vagyok.
-Vagyunk.-javított ki
-Igen,vagyunk. És eleinte nem örültem annak,hogy összeraktak minket,de most már igen. Nem csak azért,mert egyedül ez nem ment volna,mert biztos nem sikerült volna,hanem azért is,mert megismertelek titeket. A legjobb barátaimat.-Erre Louis közelebb húzódott hozzám,ha már ez lehetséges. Éreztem a testéből áradó meleget,a lélegzetét,és éreztem ahogy velem együtt ő is elalszik.
Nem aludhattunk sokat,mert Louis telefonja a zsebében elkezdett remegni. Hirtelen felébredt,arrébb gurult,kivette a telefont a zsebéből.
-Ki az ilyenkor?-kérdeztem
-Eleanor. Megígértem neki,hogy felhívom ha hazaértünk.-mondta unott hangon. Megforgattam a szemem,és visszadőltem az ágyba. Éreztem ahogy Louis közelebb jön,egy puszit nyom a homlokomra.
-Jó éjt Hazza!-suttogta,és elindult ki.
-Ne menj el! Kérlek!- hívtam vissza. Megállt az ajtóban,elmosolyodott,és visszajött az ágyba. Átölelt,és egymással szemben feküdtünk. Belenéztem gyönyörű kék szemeibe. Olyan szépek voltak... Még sötétben is ki lehetett venni gyönyörű kék színét. Mi? Nem ezt nem gondolhattam. Ez hülyeség.
-Milyen rég voltunk így...-mondta,amin elnevettem magam egy kicsit. Vagy 2 hónapja volt,amikor Emma kidobott. Louis vigasztalt meg,mint általában.
-És mennyivel jobb 'csak úgy' így lenni,és nem azért mert most dobtak-tettem hozzá amin elmosolyodott. Közelebb húzódott,fejét a mellkasomra tette,és elaludt. Még egy darabig néztem békés arcát,de nem sokáig mert engem is elnyomott az álom.